Ezerkilencszázhetvenhat májusának egy délelőttjén felfeslett a vasfüggöny egy szelete, mert a vénkisasszonyok mosolyától még undorítóbb énektanárnőnk, Erzsi néni, nyitottá vált a tanulóifjúság felé, s így szólt hozzánk.

- Látom, hogy titeket az égvilágon semmi, még a Kodály gyűjtés sem érdekel, hát akkor mutassátok meg ti, mit tudtok. Behozhattok olyan zenéket, amik szerintetek szép, amiket szerettek, hallgassuk meg együtt, aztán beszélgessünk róla.

Néma csend az osztályban, hisz akkor is, most is, folyamatosan hazudtak a felnőttek a gyerekeknek, de a mellettem ülő Vajna manó haverom bekérdezett.

- Black Sabbath is lehet?

- Hát, azt nem tudom micsoda, de hozd el, mutasd meg a többieknek.

Az osztályban beindult a most mutasd meg, van aki a Deep Purplet, más a Led Zeppelint akarta megtenni kulturális nagykövetnek a legvidámabb barakkban. Végül győzött az igazság, s többségi döntéssel Jimi Hendrixre szavaztunk, az ő művészete és személye alkalmasnak mutatkozott arra, hogy szembeszálljon a kommunista ifjúság doktriner nevelési elveivel szemben.

Nálam gyűltünk össze, egy Tesla 100-as és egy BMG orsós magnót összedugtunk, s megpróbáltuk elkészíteni a balkezes gitáros profilját húsz percben. A forradalmian újszerű énektanárnőnk több időt nem adott, hisz azon az órán még egy Bárdos Lajos dalról is számot kellett adnunk, plusz a szolmizáció.

Izgatottan kapcsoltam be a magnót, valahogy azt hittem, hogy elég meghallani az ő gitár rifjeit, s akkor minden térd, aminek füle van, meghajlik. A pedagógosz arcán viszont zöld, lila és sárga színek jelentek meg, a levegő csak tódult belé, anélkül, hogy ventilált volna, s még a Hey Joe feléig sem értünk el, amikor üvölteni kezdett.

- Na, hát ezt nem! Kapcsold ki! Azonnal. Nem egy házibulin vagy, ahol részeg mámorban ilyesmikre fetrengtek.

- De tanárnő…még van a Foxy Lady…legalább azt…- de odarohant, a kapcsolót majd letörte, amikor csend lett.

Pár percig néma csend, csak a luvnya szuszogott még egy darabig, hogy ő vele még senki nem merte ezt csinálni, pedig húsz éve már a pályán van.

Akkor szakadt el bennem a cérna. Farmeromból kifűztem a derékszíjam, rövidre fogtam, de mielőtt el kezdtem volna ütni énekkönyvemet, visszakapcsoltam Jimit. kb. egy perc alatt simán szarrá vertem a magyar zenei kultúra oktatását segítő pedagógiai eszközt. Az osztályban mindenki üvöltött, kitört a káosz, Erzsi néni pánikba esett, s Igazgató elvtárs!...Igazgató elvtárs!...csatakiáltásokkal kiviharzott az óráról.

Apámat persze behívták, s közölték vele, hogy az igazgatói intővel most megúszom, de még egy ilyen, s nem lesz középiskola az országban, aki hajlandó lenne ilyesmi huligánokkal foglalkozni, mint én.

- De hát Bakács apuka, látta ezt az embert. Egy néger. Aki artikulálatlanul üvöltözik. Szerencsére apám egy cinikus ember volt, aki megígérte, hogy még ma a család közösen meghallgatja az Este a székelyeknél, s ezt a négert ő sem fogja soha többé beengedni a lakásába, mindegy, milyen hanghordozó formában is próbál átjutni a szülői szigorúság frontján.

Ma már csak a szabadság vad és vérgőzös ízére emlékezem, arra a pár percre, amikor közösen üvöltve, Jimi Hendrixtől sarkalva szétvertük a Kodály módszert, a daloló ifjúságot magát.