Beszámoló a 2008-as Wroclaw-i fesztiválról
Írta: Berta Zsolt
Kérlek alássan, a "minap" a Jimi Hendrix Memorial Band-el Lengyelországban, Wroclawban jártam, a Thanks Jimi Fesztiválon. Ott az a dilijük a helyieknek, élükön egy Leszek Cichonski nevű gitáros fickóval, hogy ők márpedig kétezren gitározzák egyszerre a Hey Joe-t. Hallottam erről korábban, mondtuk is hasonlóképp fafejű barátaimmal a kocsmában, hogy aszongya, "na, az aztán fergetegesen jól szólhat, hisz nálunk keleten három embert sem tudnak normálisan kihangosítani!". Hát itt most töredelmesen bevallom, teljesen mindegy, miképp szólt, amikor a kábé kétezer ember együtt pengetett, lúdbőrözött a hátam és felállt a szőr a karomon.
Az ötlet persze Jimi Hendrix szülőhazájából, Amerikából ered. Ott vésték be magukat először a rekordok könyvébe. De a lengyelek kétezerháromban ringbe szálltak, s 2006-ban már ezerötszáznyolcvanegy gitárossal tépették a húrokat egy időben, egy helyen. Jelenleg rekordtartók. És idén újra megpróbáltak javítani az eredményen.
Már a szálloda portásának útbaigazítása során alkalmat kaptam az elképedésre. A Wroclawi főtéren? A belváros szívének kellős közepén? Elképzeltem egy hasonló rendezvényt Budapesten, teszem azt, a Vörösmarty vagy a Kossuth téren. Hát az teljességgel lehetetlen, ugye? A rendezvény előbb sosem látott méretű aláírásgyűjtés-versenybe torkollna az akarók és az ellenzők között, meghallgathatnánk nagy formátumú várospolitikusaink jól betanult véleményét a tárgyban, aztán elsikkadna az egész. Kevésbé rossz esetben kitelepítenék a koncertet valami isten háta megetti helyre, ahova aztán méregdrágán lehetne tojtoj slozikat, meleg sört aranyárban mérő sörsátrakat, orvosi ügyeletet, és (fővárosi létszámhiány miatt) vidéki rendőröket telepíteni. Nem úgy Wroclawban. Gyönyörűen kipofozott főtér az, egy kis darab Prága, a házak tövében meghitten lapuló sörözőkkel és kávéházakkal, mindegyikben ott a vécé ugye, az infrastruktúra tehát adott (amiképp nálunk is), rendőrre pedig nincs szükség, mert a rendet ugyan itt is nagydarab, feketébe öltözött, többnyire kopasz, ámde nyugodt és barátságos fickók biztosítják. Talán mert nincs is rendetlenkedés.
Délelőtt tizenegy körül értünk a térre, már szólt a zene, s gyűlt a nép. Odavezető utunkban minduntalan vállukon gitárt cepelő srácokba és lányokba, apákba, anyákba, nagyapákba és nagyanyákba botlottunk, mindannyian egy irányba igyekeztek, mintha csak addig bujkáló zombik adtak volna randevút egymásnak a központban, s vállukon a hangszer titkos ismertetőjel lenne.
Aki akarta, az egész eseményt onlájn követhette a neten. Egy lengyel banda után következtünk mi, a fesztiválokon szokásos csúszással, s mivel utánunk rögtön a fő attrakcióra, vagyis a Nagy Együttgitározásra került sor, s az onlájn menetrendet be kellett tartani, nem sok idő jutott ránk. A lengyel közönség barátságosan, lelkesen üdvözölt minket. A korábbi években olyan muzsikusokat láthattak, hallhattak magyar színekben, mint például Tóth János Rudolf, vagy Póka Egon, így bizakodva várhatták a muzsikát. Hát mi is bizakodva, barátságosan és lelkesen belecsaptunk az első számba, s mindjárt otthon érezhettük magunkat, atekintetben mindenképp, hogy színpadi hangkontroll egész egyszerűen nem létezett. Azonnal átálltunk vizuális kommunikációra, amiben nagy rutinunk van, viszont sosem működik igazán jól, miképp ezúttal sem. Így a lengyel nagyérdemű vagy másfél percen át csodálhatta, amint a magyar muzsikusok hidegvérrel keresgélik egymást és az egyet, miközben vad metakommunikációt folytatnak a technikai személyzettel. És meg is tapsolták. Kedvesen, jó szívvel. Aztán hagyták, hogy javítsunk, meg is dicsértek a tenyerükkel. "Vovselávsi popsnemási grosije venger, dzsimi hendriksz memori bend!", hirdette ki a műsorvezető (később megveregette a vállamat és megkérdezte, hogy tetszik Lengyelország), s mehettünk utunkra, kicsit mérgesen, kicsit boldogan, a hülye, süket fejünket átkozva.
Aztán a színpadot ellepték a zenészek (Magyarországot ezúttal Szagán György képviselte), és Leszek Cichonski Úr vezényletével következett a rekorddöntési kísérlet. A színpadtól jobbra (rendezői jobb) széles lépcsőfokokból épített tribünön foglaltak helyet az elektrogitárosok, mindegyik saját kis kombóval a lábnál, lehettek vagy kétszázan. Előttük egy, a kora által már indokoltan homlokilag kopasz, ám maradék göndör haját a feje tetejére copfozott lengyel híresség vezényelt, természetesen gitárral a nyakában, lelkesen, jó kedvűen, csillogó szemekkel, mit sem törődve a háta mögött álló csapat tizenöt évnyi átlag korával, s gyakori vendéghangjaival. A bal oldali tribünön az akusztikus gitárok kaptak helyet, és ők töltötték meg a színpad előtti részt is, egészen a kordonig, amin túl a wroclawi nagyérdemű vigyorgott, sörözött, evett, és szaporán, hangosan buzdított. Jómagam fényképezőgéppel a kezemben bejártam a színpadot, mindkét tribünt, és a dühöngőt is, vigyorogni voltam kénytelen, mintha csak született wroclawi lennék, a karom és a hátam pedig csendesen lúdbőrözött a mintegy tízpercnyi idő alatt, míg a Hey Joe szólt. Hol együtt, hol csak az elektro-, hol csak az akusztikus gitárokon. Hogy milyen volt ez, mint zenei élmény? Teljesen mindegy. Hogy sikerült-e megdönteni a tavalyi rekordot? Én nem tudom, de nem is nézek utána, mert az is teljesen mindegy. Valami olyasmi történt, valami olyasmit érez ott a helyszínen az ember fia és lánya, amihez képest minden teljesen mindegy. Az is, hogy milyen országban vagy, hogy eszedbe jut-e közben Hendrix, hogy a Hey Joe-t játszák vagy a Szomorú vasárnapot, hogy hamisan-e vagy jól, s hogy előzőleg mi jól játszottunk vagy rosszul. Csak néztem a tengernyi csillogó szemet, a nevető, színpadra felmászó tiszta tekintetű kölyköket, a szedett-vedett gitárjaikat és azt gondoltam, jó eséllyel azt sem tudják, ki az a Jimi Hendrix, azt sem, ki írta a Hey Joe-t, és feltehetően nem is érdekli őket. De az igen, hogy itt most együtt lehetnek, együtt próbálnak megdönteni egy rekordot, s hogy bármennyire is komolytalan dologról van szó, mégis csak a városukat, a hazájukat és egymást segítik, és így építenek hidat más hazák tulajdonosaival, akiket boldogan, barátságosan fogadnak. És éppen ez a lényeg, így tenni valamit a hazádért, azáltal mások hazájáért, minderről mit sem tudva, csak a hecc kedvéért, mosolyogva, görcstelenül, és sohasem mások rovására. Nem kenyerem a pátosz, de elérzékenyültem, na. Bírom a lengyeleket, hej!
Aztán, hogy a szentimentalizmust szétcsapjuk, vacsoráztunk, söröztünk, és a föld alá bújt Tykend klubban meghallgattuk a nappal színpadmesterként funkcionáló fickó zenekarát. Az is remeknek bizonyult, a nagyobb részt kölkökből álló nagyszámú közönség szerette őket, nem törődtek vele, hogy minden második szám Hendrix, s hogy a dalok szerzője harminc éve halott. És az asztalunknál ülő, ötvenedik ikszét már elütött nagyszerű gitárostól, Leszek Cichonskitól is percenként kértek autogrammot.
Talán olyan lehet minderről beszámolni, mint lerajzolni egy focimeccset. Ízelítőként ehun egy lehetőség.
De azt mondom, nézzétek meg jövőre a saját szemetekkel, bár a fülembe jutott, hogy néhány bátor magyar a fejébe vette a rendezvény magyarországi honosítását. Kívánok nekik sok szerencsét, kevés magyaros széthúzást, és kívánom, hogy találkozzanak a lehető legkevesebb rosszindulattal és ostobasággal!
TM Stenenst (Fotó: Horváth Balázs)
(Fotó: Horváth Balázs)
(Fotó: Horváth Balázs)