Thanks Jimi

Rasta

22 évvel ezelőtt még nem gondoltam volna, hogy a Varsói Szerződést és Jimit egyszer majd egy lapon fogom említeni. A budapesti Thanks Jimi Fesztivál pedig akkortájt fogant. Pontosabban a Barátság 87 hadgyakorlat környékén. Katona voltam egy pécsi tüzér ezredben, itt ismerkedtem meg Berta Zsolttal, aki szintén felderítő és lelkes gitár rajongó volt. (Zsolt ma már a Jimi Hendrix Memorial basszusgitárosa.) Hamarosan leszereltünk és közel 20 évig nem is találkoztunk egymással.

Aztán tavaly ősszel az egyik közösségi oldalon kaptam egy meghívót a Jimi Hendrix Memorial basszusgitárosától, egy fesztiválra invitált a Fonóba. Túl több mint 3000 koncert és rengeteg fesztivál szervezésén, (20 év rock and roll után én is kaphatnék korkedvezményes nyugdíjat) nem igazán mozdulok ki otthonról azért, hogy nagy zajban, füstben, sok ember között töltsem a kevés szabadidőmet, de mégis elmentem. Beszélgettünk Zsolttal minden féléről, említette, hogy játszottak Lengyelországban a Thanks Jimi Fesztiválon, mesélt a különleges hangulatról: amikor reggel 8-tól emberek százai kezükben gitárral Wroclaw főterén elkezdtek gyülekezni... Miután hazaértem, azonnal megnéztem a neten a videókat és tényleg nagyon komoly ami ott történik évről-évre.

1995-ben a Siketek Sportcsarnokában, 1996-ban pedig a Petőfi Csarnokban, mint Sziget Kft. csináltam két nagyszabású Jimi Hendrix emlékestet, mindkettőt telt házzal és jó szakmai visszhanggal zártuk. Eldöntöttem: ezt Budapesten is meg kell csinálnunk. Aztán az év elején megvettük a thanksjimi.hu-t, és elkezdtem tárgyalni lehetséges támogatókkal - mondanom sem kell, kevés sikerrel, pedig az egész rendezvény piaci alapon nem került volna sokkal többe egy multinak, mint valamelyik kereskedelmi tévében 2-3 spot lejátszása.

Furcsa helyzet állt elő. Amikor elkezdtük ezt az ingyenes rendezvényt összehegeszteni - és miután prezentáltuk, hogy mit is szeretnél valójában -, a szemben ülő fél megkérdezte: neked ez hol éri meg? Fel sem merül néhány kollégában, hogy más is motiválhat. Például az, hogy a mai erősen szegmentált belpolitikai helyzetben a szórakoztatóipar szereplői okozzanak maguknak és az erre fogékonyaknak néhány boldog, önfeledt órát. A gitárnak nincs politikai preferenciája.

Miután kiderült senki nem ad pénzt, megkerestem a Zene Ünnepe magyarországi szervezőjét, Náray Marcit, aki nagyon nyitott volt és támogatott. Elmondtam neki, nem kérek pénzt csak lehetőséget, hogy egyáltalán megcsinálhassuk. Ekkor merült fel a Pecsa neve, a csarnok minden évben helyszínként szerepelt a Zene Ünnepén, de mivel anyagi forrásaik a főváros költségvetéstől függnek, ami idén még nem készült el, nem tudtak tervezni.

(Helyszínek - Szerettem volna a város szívében a Gödör tetején megtartani vagy a Kolosy téren vagy az Ötvenhatosok terén (Felvonulási tér), de a magyar viszonyokat már Mikszáth Kálmán óta tudjuk, hogyan is működnek valójában, nem kívántam semmilyen „sajátos támogatási metódust“ alkalmazni.)

Marci említette, hogy Hangfoglalásosoknak még nincs helyszínük se programjuk, de szeretnének részt venni a zene ünnepén. Régi mondás, hogy akkor jó egy üzlet, ha minden fél elégedett a végén; a Pecsának, a Hanosz-nak és nekünk is egyenként az van meg, ami a másiknak éppen nincs. Egy-két találkozás után kiderült, hogy akár össze is rakható ez a puzzle. Néhány telefonhívást és prezentálást követően végül sikerült megnyerni a Petőfi Csarnokot is.